Milano-i hétvége

Izgalmas hétvége volt ez a mostani.

Már pénteken elkezdődtek az érdekes dolgok. Ebéd közben felhív Biyadhoo, hogy rossz híre van: a cégükben elfogyott a pénz, nincs befektető, valószínűleg bebukott a projekt, őt pedig a főnöke 13 évi közös munka után elküldte. Hétfőn bemegy a kilépőpapírjaiért meg leadja a céges autót és kalap-kabát. Uhh.

Már régóta lehetett sejteni, hogy közeledik a vég, sőt, már arról is voltak pletykák, hogy az októberi fizetésekre sem lesz pénz, de végül azt még ki tudták fizetni. Így nem is gondoltam rá, hogy pont most és ilyen hirtelen lesz vége mindennek.

Az első sokkhatás után eszembe jutott az a bölcsesség, amit Biyadhoo-nak mondott mindig a nagymamája, miszerint "Soha nem tudhatod, hogy mi mire jó". Ebben bízom most is, hogy hamarosan megtudjuk, miért is történt mindez, és nagyon remélem, hogy valami jó dolog kezdődik ilyen kicseszett pocsékul.

Munka után sietnem kellett haza, mert szombaton hajnali fél 4-kor volt ébresztő, indultunk ugyanis Milano-ba. Persze a hazaút se úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Valami nagytudású teherautó elvitte az M0-ásnak az M5-ös felett átívelő hídját, így az egész nullás be volt állva, mint a szög, ráadásul az 5-ös út felé a kijárat is végig állt, a sok kikanyarodni nem tudó autó miatt. Úgyhogy a hamar hazaérést bebuktam, több mint 1 óra volt az út hazáig. Közben valamiért folyamatosan azt éreztem, hogy ez még nem minden mára, történni fog még valami. Csak azon imádkoztam, hogy nehogy a kocsival legyen valami, mert másnap azzal kellett kimennünk Bratislava-ba a repülőtérre.

Szerencsésen hazaértem, a kocsival se történt semmi. Aztán vacsoránál kiderült, hogy mit is éreztem én: sikerült az egyik teatartó üvegecskének a szintén üvegből készült tetejét ledobnom és összetörnöm, ily módon üvegszilánkokkal teleszórva a lakást.

Mindezek után igyekeztünk hamar lefeküdni, készülvén a másnap hajnali ébresztőre.

Hajnali 5-kor indultunk itthonról. Viszonylag eseménytelen utunk volt a reptérig, ahol letettük az autót. Utoljára tavaly nyáron jártam a Stefanik-on (Bratislava repülőterén), és mondhatom, kellemes meglepetés volt. Az elmúlt egy év alatt teljesen felújították a repteret, egészen európai szintű lett a tavaly még borzasztó lepukkant, koszos-büdös szocreál komplexum. A szervezetlenség és fejetlenség viszont nem sokat javult, de hát ennek is örülni kell, hogy legalább külsőre történt valami változás.

Kb. 20 perces késéssel indult a gépünk Milano-ba (pontosabban Bergamo-ba, ami Milano-tól úgy 50 km-re található), amit az út során nem is tudott teljes egészében ledolgozni, így ez alkalommal nem hallottuk a fanfárt, amely a hárfás légitársaságnál azt jelzi, ha időben érkezik meg a járat.

Érkezés után felvettük a bérautónkat, és elindultunk Milano irányába, várost nézni. Az egyik GPS valami egészen idióta helyre vitt bennünket, ezért a végén két navigációval felszerelkezve próbáltunk bejutni a városközpontba. Ez a második GPS valami egészen aranyos volt, amikor közölte, hogy "Csak egyenesen, forduljon jobbra". Hogy a p...-ba forduljak jobbra egyenesen??????? Ezen röhögtünk egész végig Vikivel meg Lacikával, jobbnál jobb ötleteket gyártva, hogy hogyan lehet egyenesen kanyarodni...

Végül a városi dugón keresztülverekedve magunkat, beértünk a központba. Leparkoltunk, és elindultuk abba az irányba, amerre a parkolóőr fickó mondta, hogy a dómot találjuk. Már jó rég voltam Milano-ban, de a dóm, és a környéke még mindig gyönyörű.  Először muszáj volt ennünk valamit, mert már baromi éhesek voltunk. Amikor jóllaktunk az olasz McDonald's-os kajával, akkor indultunk jobban szemügyre venni a környéket. Sétáltunk úgy 2.5 órát, megnéztük a dómot, átsétáltunk a Scala-hoz, a híres operaházhoz, bementünk a várba, meg még sétáltunk egy csomó helyen.

A dómba sajnos nem tudtunk bemenni, mert nem vállaltuk, hogy kiálljuk azt az irdatlan sort, ami a bejáratnál állt. Cserébe viszont a Piazza di Duomo-n (azaz a Dóm téren), és a várnál is rendőrségi és katonai bemutatót tartottak. Egészen pontosan felvonultak mindenféle rendőrautókkal, katonai autókkal, harckocsikkal, és két harci repülővel is, és egyenruhába öltözött emberkék magyarázták a tudnivalókat az érdeklődőknek. Arra következtettünk, hogy tagtoborzás zajlik éppen.

Mire letelt a három óránk, ameddig szólt a parkolójegyünk, már kellőképpen el is fáradtunk, úgyhogy visszasétáltunk a kocsihoz, és visszamentünk Bergamo-ba, ahol a szállásunk volt. Elfoglaltuk a szobánkat, pihentünk egy kicsit, aztán elmentünk másnapra reggelit venni magunknak. Vásárlás után megkérdeztük a portás csávót, hogy ajánljon a közelben egy pizzeriát. Mondta, hogy az első lámpánál a sarkon van egy, menjünk oda. Az ötlet jó volt, csak épp zárva volt a kóceráj... Menet közben pont a szállásunkkal szemben láttunk egy olasz-kínai kajáldát. Mivel már alig álltunk a lábunkon, úgy voltunk vele, lesz ami lesz, menjünk be oda vacsizni.

Le se tudom írni és már nem is emlékszem mindenre, de egy csomót ökörködtünk, amíg vártuk a pizzánkat, hogy vajon a kis kínaiak mibe mit tesznek, amivel kinyuvasztanak bennünket. Az itthoni tapasztalat (pl. kutyahúsból készült gyros a józsefvárosi piacon) miatt kicsit paráztunk, de végül jót vacsiztunk, finom volt a pizza is, és az ásványvízbe se kevertek bele semmit.

Vacsi után majdnem sikerült otthagynom a kabátomat (benne mind a négyünk útlevelével), de a pincér csajszi utánunk hozta. Pechünkre, nem maradtunk Milano-ban. Pedig esküszöm, én mindent megtettem, hogy ne kelljen hazajönni :-) Útlevél nélkül ugyanis mi még csak megoldottuk volna (személyivel), de a gyerkőcök nem annyira.

A nagy ijedtség után hazamentünk, lefürödtünk, és úgy aludtunk el, mint akit fejbecsaptak.

Ma reggel fél 7-kor ébresztő, gyors reggeli, készülődés, aztán a kijelentkezésnél kisebb bonyodalmak (csávókám nem hitte el, hogy az előengedéllyel lekötött összeget le tudja majd emelni a hitelkártyánkról, ezért még egyszer le akarta húzni a kártyát, de persze ez nem sikerült neki) után indultunk a reptérre. Leadtuk a kocsit, és irány a terminál.

Kicsit ledöbbentünk, hogy milyen hatalmas sor áll a biztonsági vizsgálathoz. Eléggé el nem ítélhető módon beálltunk a sor közepére, majd tovább tolakodtunk, mert különben sosem értük volna el a gépünket. Végül sikeresen átvilágítottak bennünket, és felszálltunk a gépre.

Az úton mellettünk ült egy győri lány, aki az EasyJet-nél légiutaskísérő, Milano-ban lakik és most jött haza meglátogatni a szüleit. Jól elbeszélgettünk vele és végül felajánlottuk neki, hogy elhozzuk kocsival őt Győrbe, így sokkal hamarabb hazaér, mint ha buszoznia kellene.

Bratislava-ban kocsiba vágtuk magunkat (pechünkre nem sikerült kiszökni a parkolóból, pedig nagyon szerettük volna megúszni a 25 EUR-s parkolási díjat), és irány haza. Kisebb kavarások után megtaláltuk hazavezető, de nem fizetős utat. Adélt kidobtuk Győrben, aztán jöttünk tovább. Hazafelé vettünk még némi grillezni való husit, átjöttek sógornőmék Lacikáért, hoztak egy kis tzatikit, sört meg kenyeret, és együtt megebédeltünk (délután 3-kor).

5 körül hazamentek ők is, Biyadhoo is hazavitte Vikit, és most már pihi. Holnap ugyanis munka.


Read More

Magamról

 A Maldív-szigetek nagy rajongója lévén e csodás ország egyik szigetéről neveztem el magam a virtuális világban. Csak nézz rá a képre, hát nem gyönyörű? :-)

Régebben történt

Search