Nagy utazás

Június 6-án végre elérkezett a várva várt nap, amikor is irányt vettünk.... először Amsterdam felé.

Most repültem először KLM-mel, és nagyon kellemes élmény volt. Szép időben repültünk és Amsterdamban is meglepően nyárias időjárás volt. Az utazás napján túl sok mindent nem csináltunk, Gyimiék becuccoltak a szállodájukba és elindultak várostnézni, mi viszont inkább csak pihentünk meg beszélgettünk T-vel, illetve este, mikor már D. is hazaért a munkából, Gyimiékkel együtt hatosban társasjátékoztunk egy keveset. Igyekezni kelett a lefekvéssel, mert másnap hosszú repülés várt ránk, és délelőtt még T-nek is segítettünk rendbe tenni a lakást - jött ugyanis egy érdeklődő, hogy megnézze. A megadott időre gyönyörű csillivilli állapotba hoztuk a lakást, reméljük, az érdeklődő tetszését is elnyerte :-)

7-én délután kimentünk Schipholra, gyorsan becsekkoltunk a járatunkra, aztán végigkirándultuk az egész repteret, mire eljutottunk a beszállókapunkhoz :-) A non-schengeni járatok egy külön terminálról menek, és hát a reptér központi részétől ez nem kicsit van messze. De a 6+1,5 órás út előtt jót is tett egy kis mozgás :-)

A járatunk Amsterdamból először Sal-ra (Zöld-foki-szigetek) repült, ahol voltak le- és felszálló utasok, majd további nagyjából másfél órás út után jutottunk el igazi célpontunkhoz, Gambiába, Banjulba. A repülés viszonylag eseménytelenül telt, bár lássuk be, egy Boeing 737-800-as repülőgép nem feltétlenül ilyen hosszú útra van kitalálva, szóval nem a legkényelmesebb, de azt hiszem, itt érvényesül a "cél szentesíti az eszközt" elv: ha eljuthatok Afrika kellős közepére, akkor akár szőnyegen is hajladndó vagyok repülni :-) Charter légitársaság lévén ellátás szempontjából ugyanaz érvényesült, ami a fapadosoknál, vagyis enni- és innivalót csak pénzért lehet vásárolni. Viszont a csirkés szendvics náluk is nagyon finom :-)

Hosszúra nyúlt utazás után helyi idő szerint este 10 után nem sokkal érkeztünk Banjulba (ami budapesti idő szerint éjjel 2 órát jelent). Hamar túlestünk a beléptetési procedúrán, majd megkaptuk a csomagjainkat. A reptér kijáratánál várt minket a holland idegenvezető (mivelhogy holland utazási irodával mentünk), akitől kaptunk mindenféle hasznos dokumentumokat és megmondta, hogy melyik buszra szálljunk fel. 

Ezen a ponton máris megismerkedhettünk a gambiaiak legjellemzőbb és egyúttal legidegesítőbb szokásával: az ember, aki a buszba berakta a csomagokat, nem volt hajlandó bepakolni, csak ha csomagonként kapott egy dollárt vagy egy eurót. Éjnek évadján nem volt kedvünk kiverni a balhét az idegenvezetőnél (merthogy amúgy ő rendreutasította volna emberünket), úgyhogy megkapta a két dollárját a két csomagért, legyen neki karácsony. 

Nagyjából fél óra utazás után elértünk a szállásunkra, gyorsan megkaptuk a szobánkat, és mondta a recepciós, hogy még mindenki menjen le az étterembe, mert egyrészt kapunk welcome drink-et, másrészt tartanak egy rövid tájékoztatót, fontos információkkal. Így is tettünk, tényleg negyed óra alatt elmondta a legfontosabb infókat az ember, aztán mehettünk fürödni (kész szerencse, hogy éjfél után még volt víz és villany, mert amúgy e két dolog igen bizonytalan Gambiában) és aludni, életünkben először baldachinos ágyban :-) A szobánk nagyon kis kellemes volt, óceánra és a kertre nyíló kilátásal, és nem volt elviselhetelen meleg sem. Volt ugyan légkondi, de a használata pénzbe került volna, így inkább Biyadhoo meghekkelte-) Jobban is tettük, hogy nem fizettünk érte, mert igazából csak ventillátorként működött, hűteni nem nagyon hűtött, mindössze 1-2 fokot talán. De aludni amúgy remekül tudtunk nélküle is. 

Másnap jó korán keltünk, egyrészt a két óra időeltolódás, másrészt az éhség miatt. Csalódottan láttuk, hogy felhős az idő, de mint megtudtuk a szobánkban levő "sárga füzetből", ez júniusban már normális, mert ekkor kezdődik az esős évszak. Nagyon meleg van ilyenkor is, csak párásabb, felhősebb az idő, mint a száraz évszakban. Cserébe viszont a természet gyönyörű, az óceán pedig igazi pancsivíz, úgy 30 fok körül van, és kellemesen nagy hullámok vannak. Miután gyorsan összeszedtük magunkat, alaposan bereggeliztünk. Svédasztalos reggeli volt, vaj, sajt, uborka, paradicsom, mangó, dinnye, müzli, joghurt, kenyér, kifli, pirítós, rántotta, főtt tojás, palacsinta, lekvár, csokikrém, mogyoróvaj, sült virsli, kávé, tea, innivalók, nagyjából ezekből lehetett választani. Az üdítők is megérnek egy misét: a legfinomabb a wonjo ital, ami ránézésre olyan, mint a ribizlilé, egy kellemesen savanykás innivaló, nagyon finom, és állítólag baromi egészséges. Mi csak ezt ittuk. Volt még baobab jucie is, ez úgy néz ki, mint a banánpüré felhigítva, de állati savanyú, szerintem vacak. Ezen kívül gyömbér italt is lehetett inni, de azt meg se mertem kóstolni. Gyimi szerint baromi csípős, úgyhogy jól tettem :-)

Reggeli után tettünk egy nagy sétát a kertben, gyönyörű: tele van pálma- és egyéb fákkal, virágokkal, rengeteg a frangipani, de nem ám olyan kis bánatos nyeszlettek, mint a miénk idehaza, hatalmas nagy bokrokban nő, és fantasztikus illata van. Gyönyörű tisztaság van mindenhol, látszik, hogy sok energiájuk van a kert gondozásában. Időnként a szomszédos nemzeti parkból megjelenik néhány majom, és rengeteg madár (a fekte-fehér mintás, piros nagy csőrrel rendelkező taka-taka és a kékesfekete színű "huyouyou", ahogy a gambiaiak nevezik, a legjellemzőbb), és van néhány macska is. Az egyik nagyon kiszúrt minket magának, amikor a kertben vacsoráztunk, mindig jött koldulni meg dörgölőzni :-)

Miután Gyimiék is felkeltek és megreggeliztek, elhatároztuk, hogy a felhős időt kihasználva elsétálunk a Bijilo nemzeti parkba, ami nem messze a szállodánktól található, Senegambia városának irányába. Fel is szerelkeztünk kalappal, naptejjel, vízzel és fényképezővel, és nekivágtunk. Már az első méterken megtapasztaltuk a gambiaiak másik remek tulajdonságát: mindenki guide-olni akarja a kedves turistát. Itt úgy működnek a dolgok, hogy vanak az utazási irodák által szervezett fakultatív programok nagyjából aranyáron, meg vannak ezek a guide-ok, akik tulajdonképp helyi emberek, jó pénzért mellédszegődnek, és elvisznek bárohvá, ahova szeretnéd, megmutogatnak neked mindent, amire kíváncsi vagy, cserébe sosem tudod őket levakarni magadról és fizetheted még a napi kajájukat is. Amíg úgy sétálsz az utcán, hogy nincs mellettet guide, addig mindenki meg fog állítani, hogy majd ő kísérget. Rém idegesítő egy idő után, de igyekezni kell udvariasan visszautasítani őket, mert könnyen megbántódnak. Az ott töltöt egy hét alatt ha nem mondtuk el 40 embernek, hogy köszi, jól megvagyunk mi egyedül is, nem kérünk guide-ot, akkor egy darabnak se. 

Így, hogy lépten-nyomon megállított valaki, elég sok idő volt, míg eljutottunk a nemzeti parkhoz, de végül sikerült. Útközben az egyik embertől vásároltunk mogyorót, hogy legyen mivel etetni a parkban a majmokat. Természetesen a parkban is ránk akartak tukmálni egy guide-ot, mondván, hogy egyedül eltévedsz, sosem találsz ki és éjszaka felfalnak a majmok :D Guide-ot itt se kértünk, cserébe alá kellett írni valami papírt, hogy saját felelősségünkre megyünk be egyedül.  Alig indultunk el, máris megrohamoztak minket a majmocskák. Hihetetlen jófejek, odajönnek, rádugrálnak, elveszik a kezedből-zsebedből a mogyorót, nagyon kis barátságosak. Megfogni nem hagyják magukat, de azt pl. megcsinálják, hogy ülnek a válladon, vagy épp a kisebbek a tenyereden. Aki szereti az állatokat, annak hatalmas élmény ilyen testközelből találkozni velük és etetni őket. 

A parkban való séta után beültünk egy étterembe ebédelni, majd utána kerestünk egy szupermarketet, mert venni akartunk némi sört, ami a szállodában arany árban van. A szállodánk mellet is van egy kisbolt, de ők nem árulnak alkoholt, csak alap élelmiszereket: vizet, tejet, gyümölcslevet (de wonjo-t nem sajnos, sőt azt sehol máshol se láttunk), joghurtot, kenyeret, tisztálkodószereket, konzerveket, szóval tényleg csak a legalapabb dolgokat. Miután megszereztük a sört, meg kellett alkudnunk egy taxira, mert ahhoz elég mesze voltunk a szállásunktól, hogy akár Biyadhoo, akár Józsi cipelje az egy rekesznyi sört hazáig a 40 fokban. Taxiból kétféle van: a zöld színű a turistáknak jó drágán, meg a sárga színű, ami gyakorlatialg a tömegközlekedést jelenti. Ez olcsóbb, mint a zöld, cserébe amíg van hely a kocsiban, a sofőr felvehet bárkit, aki arrafele megy, mint te. Mivel mi négyen voltunk, így mellénk már nem fért be senki, és elég olcsó pénzért visszajutottunk a szállásunkra.

Délután lementünk az óceánba fürödni. A parton megint megtalált minket pár helyi, ők éppen a vendéglátóipari egységeik meglátogatására szerettek volna rábeszélni minket, néha kissé aggreszív módon, nem egyszer bevetve az országos trükköt, hogy ha nem is eszünk-iszunk náluk, de legalább arra adjunk pénzt, hogy a kisgyerekének tejet vehessen, mert a felesége rákos és nem tud szoptatni (úgy látszik, náluk minden kismama rákos, mert feltűnően sokan jöttek ezzel a dumával). De a végefelé már mindegyik tudta, hogy minket nem érdemes megkörnyékezni, mert úgyse hagyjuk magunkat. Csakhát addig milliószor kellett elmondani nekik, hogy nem kérjük, köszönjük... Az óceán viszont minden pénzt megér, gyönyörű tiszta, kellemes meleg, és pont annyira hullámzik, ami még nem veszélyes, de azért már fel tud borítani, ha nem figyelsz oda.

A következő napon csak pihentünk, bár felhős idő volt. Délután kitaláltuk, hogy megint menjünk be Senegambiába, és megint együnk abban az étteremben, ahol előző nap. Plusz némi pénzváltást is intéztünk, mert bent a városban sokkal jobbak az árfolyamok, mint a szállodában. Ja, és volt még egy kihívás előttünk: ugyan volt elektronikus formában térképünk, de szerettünk volna egy papíralapút is. Ilyet viszont sehol sem kapni, aki estleg adni akar, az is rengeteg pénzt kér érte. Mint utób rájöttünk, ez is azért van, hogy a turista magától sehova se találjon el és fogadjon guide-ot. Hát megszívták, mert mi még így se hagytuk guide-olni magunkat :-)

Ez alkalommal hazafelé is gyalog jötünk Senegambiából. Úgy tudtuk, hogy Senegambia csak kb. 1,5 km-re van a szállásunktól, de mire hazaértünk, én már mozdulni se tudtam a fáradtságtól, úgyhogy ezt erősen kétségbe vontam, hogy tényleg csak 1,5 km lenne. El is határoztuk, hogy másnap, amikor autót bérelünk és meszebbre megyünk, lemérjük a távolságot. Le is mértük, közel 4 km egy irányba. Így már azért érthetőbb volt a fáratság: 40 fokban 8 km-t gyalogolni nem annyira kímélő, főleg nekünk, akiknek idehaza a fenkéhez van nőve az autó. 

Harmadik napon béreltünk autót és kirándulni mentünk. Egy napra mindössze 7000 Ft-ért kaptunk egy négyerékhajtású terepjárót. Elsőként a Tanji nevezetű madárrezrvátumba és -megfigyelőhelyre akartunk eljutni. Viszonylag könnyen meg is találtuk, az út mentén volt egy tábla, hogy Tanji madármegfigyelőhely itt jobbra. Be is mentünk, ámde ott már nem volt aszfaltút, csak homok. Egyébként ez jellemző Gambiára: nagyon kevés az aszfaltút, ahol van, ot is hagy némi kívánnivalót maga után a minősége, a járdát pl. a városban sem ismerik, de a leállósávot sem, és az út mentén meg mindenhol minden tiszta egy merő vörös afrikai homok. Az autók 99%-a olyan, hogy Európában tuira nem kapna műszaki vizsgát, annyira le van robbanva, ezer éves roncsokkal rohangálnak, és hát ennek megfelelő is a légszennyezettség, pedig darabra nincs sok autó.

Na szóval Tanji jobbra, át a homokon. Gondoltuk, mi ez egy négykerékhajtású kocsinak. Azt hiszem, 30 méternél többet nem tudtunk megtenni, az autó elkezdte betemetni magát a homokba. A négykerékhajtáshoz kapcsolót nem találtunk, aztán egy idő után Biyadhoo rájött, hogy bizonyára automatikusan kapcsolódna a négykerékhajtás, de ez, hasonlóan a légkondihoz és a központi zárhoz, nem működik. Gondoltuk, megpróbáljuk megtolni a kocsit, hátha úgy kijutunk. Nem jött össze. Következő ötlet volt, hogy kiássuk a kerekeket, a környéken levő szemét közül próbáltunk valami rámpának használható dolgot keríteni, de ez se vezetett eredményre. Végül Józsival ketten kiálltunk az út szélére, hogy leintsünk valakit, hogy segítsen, mert rájöttünk, hogy az egyetlen megoldás, ha kihúz minket onnan valaki. Egy perc se telt el, jött egy teherautó, meg is állt, miután halált megvető bátorsággal kiálltam elé az útra és vadul integettünk Józsival. Biztos gondolták, hogy ez a két fehérember megbolondult :-) Mivel az ország hivatalos nyelve az angol, valami alap szinten mindenki tud így el tudtam magyarázni a teherautóban ülő három fickónak, hogy mi van. Kisebb tanakodás, húzódozás és könyörgés után végül bejöttek a teherautóval és kihúztak minket. Ámde ők beszorultak :-) Szépen megköszöntük a segítséget, kaptak is egy kis pénzt hálából, de miután láttuk, hogy nem bírnak kijönni a homokból, gyorsan letipliztünk, nehogy a végén megverjenek bennünket :-) 

Hát ennyi volt a Tanji, a felettünk repkedő madarakkal kellet beérnünk. A teherautósok mondták ugyan, hogy innen párszáz métert kellene gyalogolnunk a rezervátumig, de ekkor már nem mertük az autó se otthagyni, meg a térdig érő homokban se nagyon akartunk gyalogolni. Továbbálltunk hát Banjul, a főváros felé. Az országot keresztülszeli a Gambia folyó, melyen Banjulnál kompon lehet átkelni. Mi is át szerettünk volna kelni rajta, mert odaát van egy nemzeti park, amit látni szerettünk volna, és azt olvastuk, hogy arrafelé az óceánpart is gyönyörű, fehér homokos. Be is értünk a fővárosba, ahol istenteln dugó, légszennyezés, kosz, kézzelfogható szegénység és mindent beborító homok fogadott minket. Van egy hangulata a helynek, az egyszer biztos. Megtaláltuk a kikötőt, ahol egy nagyon kedves, szolgálatkész rendőr, aki amúgy forgalmat irányított, felvilágosított minket, hogy most nem fogunk átmenni a komppal, mert ma az ország elnöke kompozik és le van minden zárva. De ha 2-3 óra múlva, vagy másnap visszajövünk és keresük őt, Yayha-t, akkor ő segít feljutni a kompra (mert amúgy nagyon nagy a sor). Hát jó, legyen.

Így továbbálltunk következő célpontunk, az Abuko nemzeti park felé. Itt is jöttek, hogy majd guide-olnak minket a parkban, mert nagyon veszélyes fekete kobrák meg zöld mambák élnek itt, és ha egyedül megyünk be, ezek tutira megtámadnak minket. Elsőre még be is vettük, aztán utólag jöttünk rá, hogy a zöld mamba esőerdőkben él, itt meg aztán minden van, csak esőerdő nincs :-) Persze bementünk egyedül és persze nem volt se fekete kobra, se zöld mamba. Voltak viszont majmok, meg messziről láttunk pár antilopot is. Itt jóval kevesebb állat volt, mint a Bijiloban, de a növények nagyon szépek, és jó volt sétálni egyet. Mivel még csak kora délután volt, gondoltuk, visszamegyünk Banjulba, hátha már elkotródott az elnök és lehet kompozni. Yayha elkeserített minket, mert ekkor már tudta, hogy aznap tutira nem jutunk át. Ígyhát ezen a ponton eldőlt, hogy még egy napra kibéreljük majd a kocsit, és akkor átkompozunk.

A következő napon csak pihentünk-strandoltunk, illetve bementünk egy helyi piacra, ami úgy fél órányi sétára volt tőlünk. Na ez is egy komoly hely: tömeg, büdös, és mindenki árul mindent, amije csak van, javarészt élelmiszert, gyümölcsöket, főtt kajákat. Az egyik árustól vettünk pár szem mangót, mert az szép volt és olcsó is, de amúgy iszkoltunk haza ezerrel, nem nekünk valók ezek a piacok. Ja, meg szintén ezen a napon, a szálloda kertjében összefutottunk egy emberkével, aki felajánlotta, hogy megmutatja a szálloda saját konyhakertjét nekünk. El is mentünk vele, mert tényleg kíváncsiak voltunk rá. Termelnek ot mindent: mangót, papayát, avokádót, padlizsánt, répát, meg az ördög tudja, mit még, vannak tyúkok és disznók is, szóval rengeteg mindent termel magának a szálloda. Nagyon okos ötlet. Kerti kísérőnk elmesélte, hogy ők tényleg nagyon szegény ország, ő például havonta 50 eurónak (!) megfelelő összeget keres, ebből kell eltartania a feleségét és három gyerekét. Igaz, hogy nagyon olcsó itt az élelmiszer, de ez akkor is nagyon durva :-( Mondta is a fickó, hogy hó vége felé van már nap, amikor nem esznek...

Az ötödik, utolsó előtti napunkon megint kibéreltük az autót, már reggel 8-kor el akartunk indulni. A recepciós kérdezte, hová megyünk, mondtuk, át a komppal. Mire ő: hát akkor mit keresünk még itt, már regel 7-kor a kikötőben kellett volna lennünk, különben sosem jutunk át. Hát köszi. Épp ezt próbáltuk az előző napokban megtudni, hogy mégis hogy működik ez, de senki semmit nem mondott. Nagyon felbosszantott, hogy szemlátomást addig tartották vissza az információt, amíg már késő nem lett - cserébe gondolom azért, mert egész idő alatt egyszer sem hagytuk guide-olni magunkat. 

Sebaj Tóbiás, mi azért elindultunk. Banjulban tényleg irdatlan sor állt a kikötőnél, úgyhogy inkább sarkon fordultunk és elindultunk megkeresni azt a parkot, ahol krokodilokat lehet látni, és szerencsés esetben simogatni is. Jól eldugott helyen van a park, nem is találtunk oda, csak egy helyi ember segítségével, aki beült mögénk a kocsi csomagtartójába (!) és mondta, hogy mikor merre kanyarodjunk :-) Ez a Crocodile Pool-nak nevezett hely nem egy túl nagy terület, cserébe viszont kellemes erdős, van egy jó nagy tó benne, ebben élnek a krokodilok, de némelyik, amelyiknek úgy tartja kedve, sétálgat a látogatók közt. Itt nincs választásod, muszáj guide-dal menned, de jobb is, mielőtt még valmelyik kroki épp téged kíván meg reggelire. Ha a guide megengedi, akkor az utadba kerülő krokodilt meg is simogathatod - nekünk szerencsénk volt, még elég korán volt, úgyhogy még nem melegedtek át a krokik, így rögtön az első utunkba kerülőt megsimogathatuk :-) Azért erősen reménykedtem, hogy a jószág már vagy bereggelizett előzőleg, vagy még tényleg nem melegedett át eléggé a teste, és nem engem szeretne elfogyasztani :-) Szerencsésen megúsztuk mind a négyen a kalandot, pedig mindannyian megsimiztük a krokit. Vezetőnk még mutatott nekünk a parkban egy 500 éves fát, amihez különböző hiedelmek fűződnek, bár ezeket nem teljesen értettem - annyira azért nem volt jó az angolja a csávónak. Azt viszont értettem, hogy a krokodilos tóhoz járnak olyan asszonyok, akik nem tudnak teherbe esni, mert azt tartják, hogy a tó vize jót tesz meddőség ellen.

Krokilátogatás után visszanéztünk Banjulba. Meg is találtuk Yayha-t, aki megmutatta, hol parkoljunk le, elvitte a fiúkat jegyet venni, és megígérte, hogy ha megjön a komp, jön, és segít nekünk, hogy feljusunk. Így ücsörögtünk a 40 fokban vagy egy órát, és közben figyeltük a banjuli életet. Színes ruhás asszonyok jönnek-mennek, baromi nagy kosarakat cipelve a fejükön, a kocsik dudálnak össze-vissza, elsőbbsége annak van, aki előbb odaér. Épp kezdődött a tanítás az iskolában, ezért láttuk, hogy errefelé egyenruhát hordanak az iskolások. Elég sok félét láttunk, úgyhogy bizonyára van néhány oktatási intézmény a városban. Már dél felé járt, Yayha és a komp még sehol, Biyadhoo viszont észrevette, hogy kezd a kocsi egyik kereke leengedni.... Mivel a pótkerék se tűnt egészen százasnak, kisebb tanakodás után úgy döntöttünk, legjobb, ha amilyen gyorsan csak lehet, hazamegyünk, lepasszoljuk a kocsit, eresszen le a kerék a gazdájának, ne nekünk. Ezt szerencsésen abszolváltuk, de azért kicsit sajnáltuk, hogy nem sikerült a kompozás. Igazából ez volt az egyetlen, amit a gambiaiak hathatós aknamunkájának köszönhetően nem tudtunk megnézni, ezen kívül midenhova eljutottunk, ahova akartunk.

A hazaút előtti utolsó napunkra már nem terveztünk programot, csak a lábunkat lógattuk a medencénél meg az óceánban. Illetve ezen a napon vásároltunk pár ajándékot az itthoniaknak, gyűjtöttünk kagylókat, társasoztunk és élveztük a pihenést.

A hazautazás napja tulajdonképp még egy teljes nap volt, mert este 9-kor indultunk a szállodából. Így még tudtunk napozni, fürödni, és indulás előtt szép kényelmesen rendbe is tudtuk szedni magunkat. Szomorúak voltunk, mikor jött értünk a busz, semmi kedvünk nem volt hazajönni, annyira jól éreztük magunkat. Meg is állapítottam, hogy a Maldívval és Dominikával együtt Gambia is benne van a top-3 nyaralásban. Rég éreztem valahol ennyire jól magam.

Az Amsterdamba tartó repülésben semmi említésre méltó nem történt, hacsak az nem, hogy hiába volt éjszaka, valahogy nem tudtunk aludni, sehogy se volt kényelmes :-( Szombat reggelre értünk Amsterdamba, épp addigra, amire T-ék felkeltek. Még a reptéren megreggeliztünk, ettől egy kicsit magunkhoz tértünk, de aztán egész nap kóvályogtunk az ébren töltött éjszaka után. Napközben nem akartunk aludni, mert akkor meg éjszaka nem tudtunk volna, így inkább a délutánt Gyimiékkel töltöttük a városban: sétáltunk a virágpiacon, ettünk Haagen Dazs fagyit, meg ilyesmi. Este meg úgy dőltünk be az ágyba, mint ha fejbecsaptak volna minket.

Vasárnap délelőtt otthon pihentünk, délután T-ékkel bementünk a városba. Ezen a hétvégén zajlott Amsterdamban a "Nyitott kertek" nevű rendezvény, melynek keretében 15 euróért 30 különböző, amúgy zárt kert látogatható meg. Szombaton meg vasárnap délelőtt Gyimiék kerteket jártak, de nem végeztek az összessel, így vasárnap délután nekünk adták a jegyüket, hogy mi is be tudjunk menni néhány kertbe, mert ők máshová is menni akartak még. Így történt, hogy végül benéztünk az amsterdami polgármesteri hivatal kertjébe, meg még egy másikba is. Aztán vasárnap este megint jöttek Gyimiék T-ékhez és társasoztunk.

A hétfői nap pedig már az utazásé volt, és hétfőn este már itthon, a saját ágyunkban aludtunk.

Nagyon szuper kis nyaralás volt, állati jól éreztük magunkat!

 

 


Read More

Magamról

 A Maldív-szigetek nagy rajongója lévén e csodás ország egyik szigetéről neveztem el magam a virtuális világban. Csak nézz rá a képre, hát nem gyönyörű? :-)

Régebben történt

Search