A történethez tudni kell, hogy Viki judozik már jónéhány éve. Elég sokszor vesz részt versenyeken, és szép eredményeket ér el (legnagyobb versenye egy Európa-bajnokság volt, ahol a korosztályában 3. lett).

Ezt a hétvégét nálunk tölti Viki. Szerdán este felhívja az apját, hogy most szólt nekik az edzőjük, hogy vasárnap verseny, reggel 8-ra kell menni a Megyeri útra, elvisszük-e. Persze, hogyne vinnénk, hát ha menni akar, hadd menjen. Azért egy kicsit rossz előérzetem volt, mert 1 vagy 2 évvel ezelőtt szintén itt a Megyeri úton volt egy verseny, ahol csak délután 2-re derült ki, hogy Vikinek nincs ellenfele, mert olyan korú, olyan súlyú gyerek, mint Ő, nem volt több. Addig ott szobroztunk és nagyjából halálra untuk magunkat.

Vasárnap (azaz ma) reggel 6-kor ébresztő (szebb napokon ilyenkor fordulunk a másik oldalunkra :-)), fürdés, reggeli, 7.15-kor indulás. Ugyan nincs messze kocsival a Megyeri út, de a tegnap leesett 25-30 cm hó miatt inkább hamar elindultunk. Meglepően jó körülmények között már fél 8 után odaértünk Újpestre.

Egyre csak jöttek és jöttek a gyerekek, már irtózatos nagy tömeg volt, és kezdtünk szitkozódni magunkban, hogy itt fogjuk tölteni a vasárnapunkat egy büdös tornacsarnokban, és Viki mindössze csak néhány percet lesz szőnyegen (mivel másodpercek alatt le szokta verni az ellenfeleit :-)).

Javában zajlott a mérlegelést követő sorsolás, amikor is összeállítják, hogy ki kivel fog versenyezni. Egyszer csak Viki megjelenik utcai ruhában (pedig egy órával korábban elment átöltözni), hogy mehetünk haza, mert az ő korcsoportját kihagyták a versenyből.

Hogy mi van????? Már megint???? Na neeeee.... Nem kicsit lettünk morcosak, hogy már megint át lettünk cseszve a palánkon :-( Aztán kisült, hogy Viki edzőjét, Józsi bácsit elfelejtették értesíteni a szervezők, hogy ez a verseny csak az 1998-2003 között született gyerekeknek van, így Viki az 1997-es születésével nem versenyezhet! Pontosabban versenyen kívül, valamikor délután 2 körül küzdhetett volna egy nálánál kb 20 kg-val nehezebb gyerekkel, de ezt Ő sem akarta. Így aztán még a verseny kezdete előtt leléptünk.

Tippem szerint magáról a versenyről is baromi későn jutott eszükbe a szervezőknek értesíeni Józsi bácsit, mert azért az elég hihetetlen, hogy a verseny előtt 4 nappal lesz biztos, hogy egyáltalán verseny van. Ahhoz azért itt túl sok gyerek volt, szerintem 80-an biztos voltak.

El is határoztuk, hogy legközelebb ide, a Megyeri útra nem jövünk versenyezni, akármit is ígérnek, hogy milyen sok ellenfél lesz. Eddig kétszer mentünk oda, és egyszer sem tudott Viki versenyezni. Nem tudom, kik a szervezők, de vagy Józsi bát utálják nagyon, és azért szívatják a csapatát, vagy egyszerűen ennyire idióták. Legrosszabb esetben mindkettő. Egyik rosszabb, mint a másik, és minket egyik sem vígasztal...

 


Read More

Az utolsó esti "túrázás" és vacsi után másnap reggel viszonylag korán kellett kelnünk, mert nem elég, hogy össze kellett csomagolni, még a szobánkat is ki kellett takarítani, és 9-kor szerettünk volna elindulni hazafelé. Ugyan 10-ig maradhattunk volna a szobában, nem nem akartuk az utolsó percre hagyni a kijelentkezést, mert a személyzet minden szobát átnéz, mielőtt visszaadja az érkezéskor befizetett 250 EUR kauciót, és turnusváltás lévén várható volt, hogy sokan akarnak majd egyszerre kijelentkezni.

Végül 8 után nem sokkal a fiúk elkezdték lehordani a cuccokat a kocsikba, mi pedig Borival és Maitai-jal nekiálltunk a takarításnak. Hárman elég gyorsan haladtunk, kb. 20-25 perc alatt megvolt az egész. Addigra már a kocsik és készre voltak pakolva, csak a kulcs leadása és az elszámolás volt hátra. A recepción már  ekkor is elég sokan voltak, így várnunk kellett, hogy átnézzék a szobát, és Maitai francia tudásának hála, még papírt is kaptunk róla, hogy a szoba rendben volt, nem tartanak igényt a hitelkártyánkon előengedéllyel lekötött 250 EUR-ra.

Fél 10 körül sikerült elindulnunk hazafelé. A hegyről csak iszonyú lassan tudtunk lejönni, mert az előző nap leesett havat még nem sikerült teljes mértékben elpucolni, elég csúszós volt az út. Az egy héttel ezelőtti tapasztalatok (lezárt hágó ugyebár) birtokában Nizza felé kellett vennünk az irányt. Mivel a csapatból még jónéhányan nem látták a Cote d'Azur-t, úgy döntöttünk, tartunk ott egy rövid pihenőt és körülnézünk.

Ez a rövidke pihenő 2 órásra sikeredett. Alapvetően azért, mert elsőre nem találtunk le a tengerpartra, hanem a repülőtéren kötöttünk ki :-) Végül Nofra orra után menve sikerült eljutnunk a parthoz. Ekkor már csak a kikötőt kellett megtalálni, mert többen a yacht-okra is kíváncsiak voltak. Krisztina a kikötőben levő egyik cukrászdában összeismerekdett egy olasz felszolgáló hölggyel (Krisztina anyanyelvi szinten beszél olaszul, akárcsak a gyerekei), aki 2 cappuccino-ért cserébe megengedte, hogy a cukrászdájában tartsuk meg a jól megérdemelt mosdószünetünket.

Ekkor már elmúlt déli 12 óra, és még kb. 1200 km volt előttünk. Nekivágtunk az útnak, nagy nehezen ismét keresztülverekedtük magunkat fél Nizzán, és megtaláltuk az autópályát.

Innentől egész eseménytelen volt az utunk, egészen Velencéig (mármint a híres olasz városig). Már elég késő volt, nem is emlékszem, pontosan hány óra, amikor is Nofráék kocsija ment elöl, Sutyika vezetett, utánuk Krisztina és a legvégén mi. Egyszer csak látjuk ám, hogy a két kocsi letér a pályáról, de mire felfogtuk, hgy mit csinálnak, már bőven túljutottunk a kijáraton.

Hívtuk Nofrát, hogy mi a frászt csinálnak, mire rezignáltan közölte, hogy elfogyott a benzin...... Mindenki aludt, úgy tűnik, a volánnál ülő Sutyika is, mert csak azt vette észre, hogy lassul az autó mint állat és megállt a motor....

Itt egy újabb másfél órás pihenőre kárhoztattak bennünket. Ahol letértek, találkoztak egy autómentővel, aki hozott nekik valamennyi benzint, amivel vissza tudtak jutni a pályára, és elérték a legközelebbi benzinkutat, ahol mi vártunk rájuk. Nofra közölte, hogy a kocsijuk a 140-150 km/h-s tempónál kb 13 litert fogyaszt, így ők visszatérnének a 100-as tempóra. Mivel ekkor már rohadt késő volt és istentelen fáradtak voltunk, végül magukra hagytuk őket.

A szlovén autópályán viszont utólért minket a hóesés, csak hogy teljes legyen a boldogságunk. Ez kitartott egész Magyarországig, de az én kis drágámnak hála ilyen körülmények között is igen jó tempóban tudtunk jönni.

Itt már teljesen hulla volt mindenki, igazából csak arra emlékszem, hogy hajnali 3 után valamivel érkeztünk meg Zuglóba, ahol Borit és Pétert kitettük. Innen már elég gyorsan hazaértünk, és pontosan hajnali 3:30-kor küldtem sms-t a szüleimnek, hogy rendben hazaértünk.

A 18 órás út után még gyorsan megbeszéltük Nofrával és Krisztinával, hogy ha megérkeznek, csak szedjék le a nagy boxot Nofráék kocsijáról, aztán másnap majd elpakolunk, aztán bezuhantunk az ágyba.

Reggel fél 8-kor küldte Nofra az sms-t, hogy ők is hazaértek és betették a walkie-talkie-nkat a postaládánkba.

Nagyjából (azt nem mondanám, hogy röviden :-)) ennyi. Szép volt, jó volt, nagyon megérte, annak ellenére, hogy néhányszor megszívattak minket vagy mi szívattuk meg magunkat :-) Bármikor szívesen visszamennék újra.

 


Read More

A korábbi bejegyzésben részletesen ecsetelt rémesen hosszú utazástól halálosan kifáradva az első éjszaka a teljes csapat 12 órát aludt, ennek köszönhetően másnap mindannyian frissen-fitten-kipihenten indultunk a sípályára.

A pályák nagyon közel voltak a szállásunkhoz, mindössze kb 100-150 métert kellet sétálni. Ez a szállástól a pályák felé igen rövidnek tűnt, egyrészt mert még reggel volt és frissek voltunk, másrészt mert lefelé kellett menni, harmadrészt pedig havasabb napokon léccel is le tudtunk csúszni. Visszafelé azonban igen fárasztónak bizonyult az út (ami reggel még előny volt, az estére hátrány lett).

Rengeteg féle pálya volt, az egészen halványzöldtől a koromfeketéig (úgy 260 km), így mindenki megtalálta a neki ideális pályát, ahol a legjobban érezte magát. Már az első napon "klikkesedtünk", több csoportban síeltünk. Voltak, akik átmentek Pra Loup-ba, ahová kb 45 perc felvonózással-síeléssel lehetett átjutni, voltak, akik csak a kis kezdő pályákon nyomultak, és voltunk mi, akik hol síoktatót játszottunk (Pétert és Nofrát tanítgattuk, kisebb-nagyobb sikerrel), hol a málnatortás hüttés pályán rémisztgettük az embereket, hol meg csak ücsörögtünk ama bizonyos málnatortás hüttében.

Miért málnatortás? Mert első nap, mikor bementünk, ott mosolygott ránk jópár szelet málnatorta, amiből alaposan belaktunk, tekintve, hogy valami isteni finom volt. Ettől kezdve minden nap ebben a hüttében ebédeltünk - persze nem mindig málnatortát :-)

Esténként a szállásunkon ingyenesen használhattuk a szaunát, gőzfürdőt, pezsgőfürdőt és medencét. A medence kivételével a többire előre kellett helyet foglalni, de miután megtudtuk, hogy így működik a rendszer, nem rugdostak ki minket többször a szaunából :-)

Pancsolás után vacsorát főztünk magunknak, társasoztunk, beszélgettünk, hülyéskedtünk. Ja, és piáltunk!!! Annyi sok innivaló volt, hogy mi pl. 3 üveg sangriát is hazahoztunk. Egy nap kivételével elég korán mentünk mindig aludni - azért a síelés, a friss levegő és a magasság eléggé kifárasztja az embert.

Szerencsénk volt, mert az utolsó nap kivételével minden nap tudtunk síelni (egy nap havas idő volt, a többi napon ragyogó napsütés). Az utolsó napon csak azért nem, mert reggelre leesett kb. fél méter hó, és egész nap kitartóan esett. Emiatt az orrunknál tovább nem lehetett látni, és a friss, szűz hóban nem a legnagyobb élmény síelni. Akkor győződtünk meg végleg, hogy jól tettük, hogy nem mentünk ki, amikor Maitai és Jar Jar, a csapat legjobb síelői is fél óra után visszajöttek, hogy nem bírják :-) Ezen a napon inkább társasoztunk és lustultunk, készülve a másnapi nagy megmérettetésre, az 1400 km-es hazaútra.

Azért nem volt teljes a lustulás: ha már síelni nem tudtunk, hát kirándultunk, bár nem ez volt az eredeti elképzelésünk. Kitaláltuk, hogy utolsó este már ne bohóckodjuk a vacsoragyártással, inkább menjünk vissza abba a pizzériába, ahol első nap is ettünk, vacsorázzunk ott. Mivel korán szerettünk volna lefeküdni a hosszú út előtt, már este 6-kor elindultunk. Átsétáltunk az étterembe, ahol is közölték velünk, hogy majd csak este 7-től lehet enni, most még nincs konyha. Hát köszi.

Gondoltunk egy nagyot és merészet, és elindultunk lefelé a hegyről, hátha a lentebbi településeken találunk olyan helyet, ahol ilyenkor is lehet enni. Mentünk párszáz métert, újabb étterem jött velünk szembe. Itt közölték, hogy majd csak fél 7-től lesz konyha (ekkor már negyed 7 volt), de mi annyira türelmetlenek voltunk, hogy továbbmentünk. Még néhány száz méter, és megérkeztünk a harmadik étterembe, ami már az alattunk levő faluban, Val d'Allos 1500-ban volt.

Láss csodát, itt is közölték, hogy 7-től van vacsi. Na itt már begorombultunk és elhatároztuk, hogy akkor visszamegyünk az eredeti helyre, mire visszasétálunk, úgyis kb. 7 óra lesz. Épp az egyik sípálya aljánál voltunk, így megindultunk a pályán felfelé. Ez ugyan sokkal rövidebb volt, mint ha a rendes úton mentünk volna fel, viszont sokkal meredekebb, így sokkal fárasztóbb is.

A túrázástól rendesen kifáradva és megéhezve visszamentünk a jól bevált helyünkre. Némi vacilálás után a csapat kért egy tányér (12 db) csigát előételnek, aztán következett a vacsi: kinek pizza, kinek lazacos penne, kinek borjúsült.

A nagy lakmározást követően pedig mindenki villámgyorsan ágyba bújt, mert tudtuk, hogy hosszú és fárasztó napnak nézünk elébe.

 


Read More

A január 2-9 közötti egy hetet Franciaországban, közelebbről Val d'Allos-ban, egy síterepen töltöttük tizenegyedmagunkkal.

Még valamikor október-november táján kezdtünk el szervezkedni, és kisebb-nagyobb zökkenőkkel ugyan, de sikeresen összehoztuk az utazást.

Mivel közel 1400 km-t kellett autóznunk a célig, már január 1-jén este elindultunk. Volt az utazás körül némi bonyodalom, mert végül a 11-ből háman már 1-jén reggel elindultak, a maradék 8 Mber, köztük mi is 2 kocsival és egy síbox-szal kellett hogy beérje. Az egyheti csomagok, síruhák, sícipők, lécek, botok és kaják mennyiségét és méretét tekintetbe véve nem volt valami tágas a hely, de nagy nehezen beszuszakoltuk magunkat a kocsikba és úgy este fél 7 körül elindultunk.

Iszonyat unalmas órák következtek, melyeket különböző autópályákon zötykölődve töltöttünk. Közben próbáltunk aludni, de vagy a hely volt kevés, vagy épp elzsibbadt a lábunk, vagy túl hangos volt a zene, vagy mittudomén. Szóval nagyjából ébren töltöttük az egész éjszakát, mígnem reggel fél 10-re eljutottunk oda, hogy már csak 16 km választott el bennünket Val d'Allos-tól, a célunktól.

Történetesen ott álltunk Pra Loup-ban, amely annak a hegynek a másik oldalán fekszik, amelyen Val d'Allos is van. A 8 hullafáradt, ámde síelni vágyó M a lehető legrosszabb hírt kapta, amit Mber ilyenkor kaphat: ugyan 16 km-re vagyunk a céltól, de ezt a 16 km-t egy hágón kellene megtenni, amely egész télen le van zárva. Így tehát kerülni kell, nem is akármennyit: 160 km-t, ami a helyiek szerint közel 4 óra (mivel a hegyen kell keresztülmenni, szerpentines utakon).

Az elkövetkező 3,5 órát (nekünk ennyire sikerült leredukálni az utat) szívesen kihagytam volna:  száguldozás a hegyek közt, olyan tempóban, hogy izomlázam lett a kapaszkodástól, mindez nem kevés k...anyázássl fűszerezve :-)

Sebaj, végül csak megérkeztünk a szállásunkhoz. Itt a csak franciául beszélő, angolul igencsak makogó recepciós néni elmondta, hogy a szobánk még nincs kész, kb. 1 óra múlva lesz csak meg, de addig menjünk el ebédelni oda szembe az Etoille (jól írom?) étterembe. No ez remek ötletnek bizonyult, mert eddigre nem csak hullafáradtak, de farkaséhesek is lettünk.

Megettük életük egyik legjobb pizzáját, majd visszamentünk a szállásra, ahol elfoglaltuk a szobánkat. Majd elkezdtük keresni Nofráékat hol walkie-talkie-n, hol mobilon, hogy mégis merre járnak. Kb. másfél órás küzdés után végül megékeztek. Kiderült, hogy az eggyel lentebbi faluban keringtek, nem csoda, ha nem találták a szállást :-) Azért szerencsésen befutottak, akárcsak Krisztina a 3. kocsival (aki korábban indult és megszállt egy éjszakára Milánóban). A síelés aznapra már ugrott, mert mire megjöttek Nofráék a tetőbox-szal, benne a lécekkel, botokkal, addigra bezát a pálya. Így utólag nem bánom, mert olyan fáradtan könnyebben történhetett volna valami baleset a pályán.

 


Read More

Amióta az új lakásban lakunk (lassan 7 hónapja), mindig is szerettük volna, ha az unokanővéremék, A-ék eljönnének hozzánk látogatóba. Sokszor hívtuk már őket, de egyszer sem értek rá eljönni.

Aztán egy alkalommal kiderült, hogy Anyához viszont elmentek vendégségbe. Már épp kezdtem megharagudni, hogy akkor vajon hozzánk miért nem jönnek, amikor mondta Anya, hogy egy nagy meglepetéssel készülnek, és csak akkor fognak eljönni, ha elkészül a meglepi.

E hír hallatán megnyugodtam, hogy nem orroltak meg ránk, és türelmesen vártam, mikor jelentkeznek, hogy most már jönnének. November vége táján meg is tört a jég, kaptam egy emailt A-tól, hogy december 3-án jönnének, ha nekünk is megfelel. Természetesen - írtam vissza -, szeretettel várunk Titeket.

Nagy izgalommal vártam december 3-a este 7 órát - jobban, mint gyerekkoromban a Mikulást :-) A munkában is borzalmas napom volt, reggel orvosnál kezdtem, és este is sietnem kellett haza, hogy itthon legyek, mire A-ék megérkeznek. Egyszóval a nap legjobb részének ígérkezett a látogatásuk.

Végül eljött a várva várt pillanat, megszólalt a csengő, és A. férjének, P-nek a hangja szólalt meg benne: "Vendégek érkeztek!"

És végre kiderült a nagy titok, ami miatt az elmúlt kb. 2 hónapban hatalmas lyuk keletkezett az oldalamon a kíváncsiságtól: P. egy festményt készített nekünk! Nem is akármilyet. Stílusában az impresszionizmushoz hasonlítanám, de mégis egészen egyedi alkotás. Egy fiatal párt ábrázol (P. szerint bennünket), akik egy esernyő alatt összebújva sétálnak a zuhogó esőben az utcai lámpák fényében.

Teljesen meg voltunk hatódva a meglepetéstől. Amióta az eszemet tudom, ismerem P-t, de soha sem hallottam, hogy tud és szokott festeni. Azt mondja, ez új hobbi nála. Mindenesetre nagyon jól teszi, hogy fest, remélem, hogy még sok szép képpel fogja megörvendeztetni a családját és a barátait!

MÉG EGYSZER, KÖSZÖNJÜK!!!!!

 


Read More

Tegnap délután a neten nézelődve ráakadtunk a Medveotthonra és elhatároztuk, hogy ma délelőtt kimegyünk megnézni. Ez egy Veresegyházán elhelyezkedő 5,5 hektár területű medvemenhely, ahol jelenleg közel 70 medve és több mint 20 farkas él. Az állatok egy része külföldi állatkertekből vagy a Fővárosi Állatkertből került a farmra, illetve van jónéhány olyan medve is, amely elárvult, vagy rossz körülmények között tartotta a gazdája, ezért az illetékes hatóság elkobozta.

Ezen a hétvégén (október 10-11-én) az Állatok Világnapja alkalmából különböző rendezvényeket tartanak: a látogatók testközelből etethetnek medvét, simogathatnak farkast, és megnézhetnek különböző szarvas-fajokat is.

Attól tartottunk, hogy rengetegen lesznek, de egyáltalán nem volt tömeg: összesen két busznyi iskolás gyermek volt ott, plusz mi és még 1-2 család. Pedig már egyáltalán nem volt korán, délelőtt 10 óra körül érkeztünk a farmra.

Az 5,5 hektárból 3,5 hektár terület kizárólag a medvéké és a farkasoké. Elkerített, villanypásztorral védett területen élnek az állatok, ahol mesterségesen illetve az állatok által kialakított menedékekbe tudnak behúzódni a hideg és az eső elől. Meglepve tapasztaltuk, hogy a medvék és a farkasok teljes békében élnek egymás mellett.

A medvék ezt a területet gyakorlatilag felosztották egymás között. Volt szerencsénk látni két medve területért folytatott harcát, melynek végén a vesztes medve fejlógatva vonult félre. Ezen kívül a medvék csendes magányukban sétálgattak a saját területükön.

A kerítésen kívül a bejárat után nem sokkal egy nagy műanyag hordóban volt egy rakás hosszú fakanál (olyasmi, amilyet a bogrács-gulyás főzéséhez használnak). Aki hozott magával mézet, az a fakanál segítségével etethette a medvéket.

A farm maradék 2,5 hektárnyi területének a legnagyobb része erdő, amelynek egy része szintén el van kerítve és ott is sok farkas illetve szarvas faj él.

A farmon élő medvéket egyenként naponta 4,800 forintból tudják etetni. Könnyű kiszámolni, hogy borzasztó sokba kerül a farm fenntartása. Ehhez képest fejenként mindössze 300 forint a belépő, és akik kocsival érkeznek, nekik még 200 forintot kell fizetniük a parkolásért. Ily módon egy négy tagú család 1,400 forintból tudja meglátogatni a farmot. A farm továbbá az SZJA-k 1%-ából jutnak bevételhez, illetve egyéb támogatásokból.

Az egész farmon látszik, hogy próbálnak a családok számára jó programokat kitalálni, illetve hogy nagyon igyekeznek, hogy a természeteshez közeli körülmények között tartsák az állatokat. Talán több (esetleg hatékonyabb) marketinggel többre mennének, és még jobb körülmények között tarthatnák ezeket a fantasztikus állatokat.

 


Read More

Magamról

 A Maldív-szigetek nagy rajongója lévén e csodás ország egyik szigetéről neveztem el magam a virtuális világban. Csak nézz rá a képre, hát nem gyönyörű? :-)

Régebben történt

Search