Tegnap rendeltünk valamit interneten keresztül Nagy-Britanniából. Kifizettük, és már ma (!) meg is érkezett a csomag. Rendben, hiánytalanul.

Ezzel szemben még tavaly december elején voltam egy orvosi vizsgálaton, amelynek normál esetben kettő hét alatt van meg az eredménye. Szintén tegnap felhívtam az orvost, immáron sokadjára, hogy mégis mi a fene van, mire közölte, hogy még mindig nincs meg az eredmény.

Nem is tudom, melyiken lepődjek meg jobban.


Read More

Még sok évvel ezelőtt a gittegyletben megalakult a Konyha SIG (Special Interest Group azaz különleges érdelődésű csoport) nevű minigittegylet, a Gay Pride-ról szóló bejegyzésben oly sűrűn emlegetett D. és életem párja (aki a gittegyletben Typhoon néven híresült el) ötlete nyomán.

A Konyha SIG lényege az volt, hogy általában havonta, kéthavonta, mikor hogy sikerült, összegyűltük D-ék lakásában, és közösen megfőztünk egy teljes menüt, azaz levest, főételt, desszertet, esetenként még előételt is készítettünk.

Ezek az alkalmak nagyon jó hangulatban teltek: zöldséghámozás, főzőcskézés közben remekül el lehetett beszélgetni a többiekkel, és persze sok újdonságot is tanulhattunk egymástól a konyhaművészet terén.

D-ék ugyebár kiköltöztek Hollandiába, így a Konyha SIG gyakorlatilag hamvába halt. Mígnem Typhoon egyszer csak előhozakodott nálam, hogy mi volna, ha újra élesztenénk a Konyha SIG-et. Végülis, miért ne? Meg is írtuk a gittegyleti levelezőlistákra, hogy akit érdekel a dolog, az jelentkezzen, és elég érdeklődő esetén csapunk egy közös főzőcskézést.

Jelentkeztek is szép számmal az Mberek, és elkezdtünk levelezni az időpontról és a menüről. Végül abban maradtunk, hogy március 6-án, szombaton találkozunk nálunk, és nagyon finomakat fogunk főzni:
- avokádókrémes pirítóst előételnek
- sütőtök krémlevest
- vadasmarhát zsemlegombóccal és
- joghurtos meggyes süteményt

Maitai nyitott egy zártkörű blogot, ahová a főzicskézés szüneteiben az összes ételnek felírtuk a receptjét.

Összesen 10-en voltunk: Andi, Anikó a férjével és a két fiával, Maitai, Berni és a barátja, illetve mi ketten. 10 órakor kezdődött a buli, akkor álltunk neki a vadasmarhához zöldségeket illetve a leveshez sütőtököt hámozni. Pillanatok alatt irtózatos kupit sikerült kreálni, mindenhol kések, vágódeszkák, zöldséghéjak és felkarikázott répadarabkák hevertek. Mindeközben Anikó két kisfia nekiállt Wii-zni, és jó testvérekhez méltó módon igen gyorsan össze is vesztek rajta, hogy melyikük játsszon éppen. Ha mi felnőttek nem lettünk volna elég zajjal, a kissrácok gondoskodtak róla, hogy egy pillanatnyi csend se legyen :-)

Végül dél körülre el is készült az első fogás, az avokádókrémes pirítós, amit Andi vezényletével készítettünk. Az avokádókrémnek olyasmi színe van, mint a sóskának, viszont egy finom fűszeres, borsos, fokhagymás, citromos valami. Pirítóssal tényleg isteni.

Mindeközben Anikó férjének, Ricsinek az irányításával és igen aktív közreműködésével készült a vadas, illetve Maitai főzte a sütőtök krémlevest. Itt előjött egy apró pici probléma, nevezetesen, hogy a mi háztartásunkban nincs elég nagyméretű lábos, amiben 10 emberre lehet főzni. Így Maitai kénytelen volt két adagban főzni a levest. Ez azonban az értékéből mit sem vont le, határozottan finom lett ez is.

Levesből nem evett mindenki, így aki megkóstolta, annak bőven jutott két tányérnyi is. Nem is volt baj, mert már vastagon ebédidő volt, de a vadas és a zsemlegombóc még messze volt a késztől.

Azért fél 3-ra meglett a vadas is, amiből ismét sikerült jól belaknunk. Valaki meg is állapította, hogy jó volt, hogy nem egyszerre lett kész minden étel, mert így egész nap eszegettünk, mégse zabáltuk halálra magunkat. Aki akart, az minden fogásból tudott enni.

A vadas után elmostuk a rengeteg edényt, és egy kicsit elpunnyadt a társaság. Mivel az én ötletemre be volt tervezve a meggyes süti, nekiálltam elkészíteni. Már a hozzávalók benne voltak a tálban, amikoris a vaníliáscukor előhalászása közben sikerült a szekrényből kiborítanom két gyufásdobozt, egyenesen a készülő tészta közepébe, ileltve kiborítottam egy igen tisztes adag fogpiszkálót is - ez utóbbit szerencsére a tészta mellé sikerült. Jó negyed óra alatt eltakarítottuk Andival a romokat, aztán folytatódhatott a sütigyártás. A délutáni Café International partyhoz épp jól jött egy kis meggyes sütike :-)

A nagy sütés-főzésben úgy elment a nap, hogy egyszer csak azt vettük észre, már esteledik. Berniék már hamarabb elmentek, mert volt valami dolguk, aztán úgy 6 körül Anikóék is elindultak haza. Maitai-jal és Andival beszélgettünk még egy darabig, aztán valamivel fél 8 után ők is hazamentek.

Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen hulla fáradt vagyok. Némi rendrakás és egy gyors fürdés után már fél 9-kor úgy zuhzantam be az ágyba, mint akit fejbecsaptak.

Jó buli volt, jó lenne, ha tényleg újraéledne a Konyha SIG és lennének még további összejövetelek is.


Read More

Szeretek "szépészeti beavatkozás"-ra, vagyis fodrászhoz, kozmetikushoz és műkörmöshöz járni.

Valahogy ezeknek a helyeknek külön hangulatuk van. Kellemes illat, jó meleg, hangulatos fények, halk zene, és hát a tény, hogy ilyen "barlangokba" férfi nem nagyon teszi be a lábát. Ráadásul a kozmetikusnál és a körmösnél csak ketten vagyunk, ő és én. Két nő. Már-már barátnők. Akikkel lehet pletykálkodni is, és mélyértelmű beszélgetéseket is folytatni. Mindannyiukhoz több éve járok már, így elég sok mindent elmeséltünk már magunkról egymásnak. Persze nem a legbelsőbb titkaimat osztom meg velük, de lényegesen több információval rendelkeznek rólam, mint a sarki fűszeres.

A legjobb az egészben az, hogy tudom, hogy nincs olyan ember, akinek vissza tudnák mondani, amiket hallanak tőlem (tekintve, hogy az említett hölgyekhez csak én járok, a rokonaim, barátaim, ismerőseim nem), így nyíltabban beszélhetek velük.

Persze nem csak az élet nagy dolgait szoktuk megbeszélni egy-egy ilyen szeánsz alkalmával, hanem remekül el  is tudnak szórakoztatni mindhárman. A kozmetikusnál pl. nyomkodás közben fulladozni szoktam a röhögéstől, mert pontosan tudja, hogy utálom a nyomkodást, ezért mindig olyan mulatságos dolgokról beszél közben, amiken csak vigyorogni lehet. Ezzel persze a saját munkáját is megnezehíti, de legalább én, a vendég, könnyebben elviselem az önként választott, pénzért vásárolt "kínzást".

Nem csak azért érzem jobban magam, mikor eljövök tőlük, mert tetszik a változás, amelyen keresztülmentem a kezük által, hanem a velük folytatott társalgás is üdítőleg hat a közérzetemre.

Egyszóval testi-lelki felüdülés.


Read More

Ő egy olyan ember volt, aki mindenképp megérdemel egy külön bejegyzést. Kár, hogy már nem olvashatja....

A fogadott nagymamám volt, aki 6 éves koromtól egészen a 2004 márciusában bekövetkezett haláláig a gondomat viselte, a lelkemet ápolta, velem örült, velem volt szomorú, és rengeteg mindenre megtanított. Minden örömömet, bánatomat és titkomat megoszthattam vele, és tudtam, nem kell megkérnem rá, hogy ne mondja vissza anyáméknak, amiket hallott tőlem. Tökéletesen megbíztam benne. És így 6 év után is borzasztóan hiányzik.

1985-ben ismertem Őt meg közelebbről, amikor iskolába mentem. A szüleim dolgoztak, de Anyám nem akarta, hogy napközibe kerüljek, ezért keresni akart valakit, aki iskola után ebédet ad nekem, vigyáz rám, játszik velem. Így esett a választása a házunkban, velünk egy emeleten lakó Jutka Nénire. Nemrég ment nyugdíjba, így ideje volt bőven, ráadásul Anyám nem is ingyen kérte tőle a gyerekfelügyeletet: Anyám minden nap főzött, nem csak rám, Jutka Nénire is. És ezen felül persze pénzt is adott neki.

Úgy emlékszem vissza, hogy az első pillanatban megkedveltem Őt. Hamar megtalálta velem a közös hangot, hamar rájött, mi érdekel, mivel lehet engem lekötni.

Amikor beteg voltam és egész nap Ő vigyázott rám, volt, hogy napjában 10-szer is felolvastattam Vele a Moha és Páfrány c. mesekönyvet. És Ő mindig szó nélkül felolvasta nekem, habár már a másodiknál halálosan unta.

Amikor csak lehetett, kimentünk a játszótérre, vagy a kerbe tollasozni, vagy segítettem neki gyomlálni, locsolni, virágot ültetni. Rengeteget társasoztunk, babáztunk. A babáimnak iszonyú sok ruhát varrt. Még a cingidlilábú Barbie babának is varrt farmernadrágot. Kézzel.

Egy alkalommal azzal álltam elé (úgy 8-9 évesen), hogy "Jutka Néni, légy szíves, vigyél el engem a Rákóczi térre, mert meg szeretném nézni a k****-kat." Azt mondta, ha Anyám este hazajön, megkérdezi, és ha Ő is elenged, akkor másnap elmegyünk. Anyám nem egy konzervatív valaki, szó nélkül beleegyezett, így másnap szépen felültünk a villamosra ebéd után, és elmentünk a Rákóczi térre. Mondanom sem kell, hétköznap délután nem volt túl sok lány odakint, de egynéhányat láttam, és ez gyerek fejjel bőven elég volt a kíváncsiságom kielégítésére.

Amikor felső tagozatos lettem, akkor már csak arra szorítkozott Jutka Néni feladata, hogy az iskolából hazavárjon, és együtt megebédeljünk. Utána Ő elment haza, én pedig nekiálltam leckét írni. Persze amikor elkészültem a házival, rohantam át Hozzá. Szerencse, hogy kb. 8 lépésre lakott tőlünk. Ez különösen akkor volt hasznos, amikor elindult a TV-ben a Dallas című nagysikerű szappanopera. Minden áldott pénteken guvadt szemekkel ültem a TV előtt a Dallast nézve, majd este 9-kor, amikor már minden jóérzésű gyerek aludni megy, én fogtam, és átrohantam Jutka Nénihez, mert sürgősen meg kellett vele tárgyalni, hogy mi történt aznap a Dallasban. Soha, egyetlen egyszer sem szólt érte, hogy olyan későn mentem.

Középiskolás és főiskolás koromban már a suliban ebédeltem, meg amúgy is elég nagy voltam már, így Jutka Néni hivatalosan már nem "dolgozott" nálunk. Ennek ellenére minden délután, mikor hazamentem a suliból, gyorsan összedobtam a leckét és rohantam át Hozzá. Ekkor már elsősorban a fiúkról meséltem neki, mindig pontosan tudta, kibe vagyok halálosan szerelmes, és hogy az a fiú mekkora egy köcsög, amiért észre sem vesz. Órákat tudtam Neki mesélni arról, hogy R-nek, G-nek vagy Cs-nek milyne gyönyörű szeme van, vagy hogy egy elejtett félmondatból már biztosra lehet venni, hogy szeret, csak nem mer közeledni hozzám.

Aztán leköltöztem 2 évre Szegedre, és csak hétvégente voltam itthon. Hát nagyjából ilyenkor is többet voltam Jutka Néninél, mint otthon. Nagyon jól éreztem magam Nála, és úgy éreztem, Ő ért meg egyedül ezen a világon.

Majd 2003. novemberében elkezdtem dolgozni, illetve összejöttem a (z azóta már) férjemmel, így jóval kevesebbet jártam át Hozzá. Ekkor egyébként már betegeskedett, a szívével voltak gondok. Pár hónap híján 83 éves volt.

2004. elején kórházba került Jutka Néni. Rendíthetetlenül jártam látogatni Őt, Anyámmal együtt. Legutoljára, mikor Nála voltunk a kórházban, boldogan mesélte, hogy már kiengedik, és egy szanatóriumba kerül, ahol pár nap múlva megátogathatjuk. Eltelt a pár nap, és egyszer, munkából hazaérve azzal fogad Anyám, hogy Jutka Néni elment. Örökre.

Jobban megsirattam Őt, mint bárki mást, aki a családunkban meghalt. A családja azt kérte, ne menjek el a temetésére. Tiszteletben tartottam a kérésüket. Azóta sem jártam a sírjánál. Szerintem még ma sem bírnám ki zokogás nélkül.

Nem telik el nap, hogy ne gondoljak Rá. Nagyon hiányzik.


Read More

Tegnap végre testközelből kezdtem érezni a tavaszt, és ettől az érzéstől egészen felvillanyozódtam.

Délelőtt mindenféle házimunkával voltam elfoglalva, ezért szinte észre se vettem, hogy zuhogott az eső. Ebéd után viszont gyönyörű napsütés volt, így kimentem az erkélyre eltüntetni a tél nyomait. Már hónapok óta nem volt felmosva, mert vagy tiszta hó volt minden, vagy olyan hideg volt, hogy felmosás után korcsolyapályát nyithattam volna az erkélyen.

Kifejezetten élveztem azt a negyed órát, amit kint töltöttem: egészen melegen sütött a nap, szinte semmi szél nem volt, és érezni lehetett a délelőtti esőtől átázott föld és fű semmi máshoz nem hasonlítható illatát.

Egyből el is kezdtem gondolkodni rajta, hogy április környékén már megvehetjük az idei adag virágföldet, és ismét teleültethetem a virágládákat szép színes virágokkal.

Régen nem voltam egy nagy kertész. Utoljára gyerekkoromban kertészkedtem Jutka Nénivel, a fogadott nagymamámmal, és  arra úgy emlékszem vissza, hogy nagyon-nagyon jó volt. Hozzáteszem, minden, amit Vele csinálhattam, az jó volt. Aztán kamaszkoromban más lett fontos, később elköltöztem 2 évre Szegedre, aztán mikor visszajöttem Pestre, elköltöztem a kertes társasházból a panelba. Így jó sok évre kimaradt az életemből a kertészkedés.

Aztán tavaly, mikor ideköltöztünk (te jóságos ég, az már tavaly volt!), valami egészen eufórikus érzés volt újra lemenni a kertbe locsolni, gyomlálni, meg borostyánt ültetni Ilussal (épp most néztem, túlélték a borostyánok a telet). Majd megvettük a virágládákat az ekélyre, és  teleültettem őket virágokkal. Mindig is ez volt a szívem vágya, egy erkélyes lakás, az erkélykorlát pedig teleaggatva szebbnél szebb virágokkal.

Egészen más hangulatom lett, miután mindezt végiggondoltam. Főleg mikor az is eszembe jutott, hogy néhány hét múlva már felhozhatjuk a kerti bútorokat is a pincéből, és végre ki lehet majd ülni enni. Még az étel is sokkal jobban esik, ha odakint ehetem meg a napsütésben.

Örülök, hogy lassacskán véget ér a tél, már épp elég volt belőle. Itt a városban semmi jó nincs benne.

Valahogy ebben a lakásban egészen filozofikus hangulatom lett. Akárhová nézek, mindenről eszembe jut, hogy mennyire jó itt, és hogy milyen nagyon szeretek itt lakni. Mintha a fél életem megváltozott  volna azon a tavaly májusi hétvégén, amikor átcuccoltunk ide.


Read More

Az előző bejgyezésemben emlegetett fitness club-ból tegnap felhívott a csaj, aki a bemutató alkalomra invitált. Mondta, hogy pénteken nem volt bent, amikor mi voltunk, de a kollégái szóltak neki, hogy jártunk ott. Kérdezte, hogy tetszett, majd számomra kissé rámenősen megpróbálta megtudni, hogy szeretnék-e belépni a klubba.

Miután mondtam, hogy nem, szintén kissé rámenősen megkérdezte, hogy miért. Udvarias ember lévén nem az volt a válaszom, ami először az eszembe jutott ("azé' wazze, me' nincs ennyi pénzem"), hanem igyekeztem hárítani. Valahogy nem szeretem, ha az anyagi helyzetemet akár közvetve is firtató kérdésekre kell válaszolnom. Csak nem nyugodott bele, míg a végén már kicsit modortalanabbul voltam kénytelen közölni vele, hogy nem óhajtok belépni, és nem óhajtom közölni vele ennek okát. Végre megértette.

Valahol őket is értem, nyilván próbálnak tagokat toborozni, de lehetséges, hogy jobban járnának vele, ha lehetne mondjuk havibérletet is venni, nem csak éveset.


Read More

Még hónapokkal ezelőtt a cégnél, ahol dolgozom, volt lehetőség rá, hogy az egyik belvárosi, amúgy roppant elit fitness club szolgáltatásait ingyenesen kipróbálhassuk. Akkor egy barátnőmmel-kolléganőmmel együtt elmentünk megnézni. 

Mindketten eléggé koca-sportolók vagyunk, és nem vagyunk hozzászokva a méregdrága, csillivilli termekhez, márpedig ez pont ilyen volt. Amikor megérkeztünk még egy adatlapot is kitöltettek velünk, amin megadhattuk többek közt a telefonszámunkat.

Egyszer csak csörög a telefonom, ebből az ominózus fittnesteremből hívtak, hogy kisorsoltak és megint elmehetek egy ingyenes alkalomra, és vihetek magammal még egy embert, ha szeretnék. Így ugyanezzel a lánnyal, akivel a múltkor voltunk, megbeszéltük, hogy elmegyünk ma munka után.

Kicsit elhúzódtak a dolgaink, így nem értünk oda pontban 6-ra, ahogy meg volt beszélve, csak kicsit később.

A recepción egy öltönyös fiatalember és egy szintén jól öltözött hölgy fogadott bennünket. Megmondtuk, kik vagyunk, miért jöttünk. Ó persze, már vártak bennünket. Kaptunk egy-egy rend törölközőt (egy kicsit és egy nagyobbat), meg a szekrényhez számzáras lakatot.

Az öltözőkhöz az út a konditerem részleg előtt vezet el. Itt van egy pult, ahol a rendszeres sportolóknak névsorba szedve ki van rakva a napi edzésprogramja - bizonyára mindegyiküknek van személyi edzője, annyira tudományosnak tűntek ezek a lapok így messziről.

Bementünk az öltözőbe. A színvilága nagyon nem az én ízlésem, de roppant igényes. Sötétbarna szekrények, sötét színű csempézett padló, a mosdó - fürdő részleg is nagyon igényesen van kialakítva, minden szép tiszta. Ahogy beléptünk, már biztosak voltunk benne, hogy ez nem a mi világunk itt: a lányok állati márkás tornaruhákban és -cipőkben voltak, illetve 2-3 lányt is láttunk, amint nagy átéléssel sminkelt edzés után. Biztos mindnek randija volt :-)

Mivel későn értünk oda, órára nem tudtunk bemenni, a konditerem meg egyikünket se érdekelte, így beültünk a szaunába. Jól be volt fűtve, nem volt vele gond. Szerencsére rajtunk kívül csak 2 csaj ült bent, így el lehetett férni.

Szauna után vettünk egy gyors zuhanyt (egyenként elválasztott, zárható zuhanyfülkék, falra szerelt szappantartóból tusfürdő és hajsampon jön), aztán öltözés és indulás haza.

Ez alatt a kb egy óra alatt, amit ott töltöttünk, igazából nem mondhatom, hogy rosszul éreztük magunkat, mert tényleg jó volt szaunázni egy kicsit, de valahogy az egész helyből sugárzik, hogy nagyon drága, nagyon elegáns hely, ahová nagyon menő emberek járnak, elsősorban presztizsből. Ezeken a lányokon egy deka zsír nincs, a narancsbőrt csak hírből ismerik, és még edzés után, hót csatakosan is süt belőlük a hihetetlen önbizalom. Olyan érzésünk volt, hogy nagyon nem vagyunk idevalók, kb. mint amikor Mari néni Piripócsról megjelenik az Operabálon... Nyilván, hiszen a honlap tanúsága szerint éves bérlet kapható csak, potom 300,000 Ft-ért. Hát köszi...

Szaunázni viszont nagyon jó volt, és végre egy kicsit kötetlenebbül is tudtunk beszélgetni, hogy nem a munkahelyen voltunk


Read More

Egy hirtelen ötlettől vezérelve ma elautókáztunk a gyerekekkel Eplénybe, a Nordica Ski Arena-ba. Kíváncsiak voltunk milyen, a honlap alapján a magyarországi viszonyokhoz képest elég jónak tűnt.

Viszonylag sima, Budapesttől másfél óra hosszú utunk volt Eplényig, ahol egyetlen árva tábla jelöli, hogy hol kell jobbra fordulni az útról a síaréna felé. Szép erdei úton mentünk nagyjából 3-4 km-t, amikor is megérkeztünk a parkolóba. Ekkor volt nagyjából reggel 9 óra 10 perc, és már elég sok autó állt ott. Szerencsére nekünk még a közelebbi parkolóban jutott hely.

Magunkra kaptuk a sícuccainkat, fogtuk a léceket és a botokat és irány napjegyet venni. Itt ért minket az első döbbenet (ami tekintve, hogy épp egy hete értünk haza a franciaországi síelésből, elég komoly döbbenet volt), ugyanis a jegypénztárhoz kilométeres sor kígyózott. Meglepően gyorsan lement a sor, mert a végén kiderült, hogy egy sorban, de két pénztárhoz álltak az emberek.

Nagyjából 3/4 10-re sikerült megszerezni a bérleteinket, majd gondoltam, hogy mielőtt nekivágunk a pályáknak, meglátogatnám azt a bizonyos legkisebb helyiséget. Itt következett a második döbbenet, amikor is egy kedves, helyi síkölcsönzős fiatalember közölte, hogy a mosdó sajnos zárva még egy fél óráig kb, mert várják a szippantós autót. Nagy naívan megkérdeztem, hogy fent a hegyetetőn van-e esetleg üzemelő mosdó, majd emberem közölte, hogy ez az egy van, de mint mondta, ez most nem üzemel. Hurrá. Szerintem eléggé - hogyismondjam - mulatságos, hogy egy ekkora síterepen, ahol többszázan (lehet, hogy akár ezren is) síelnek, nem lehet elmenni mosdóba.

Jobb megoldás nem lévén, elindultunk síelni. Bemelegítésként mentünk két kör az egyik tanulópályán, amelyre csákányos felvonóval lehet feljutni. Ekkor még szépen karbantartottnak tűnt a pálya és a felvonóhoz sem kellett sorban állni. A két kör után kiderült, hogy mosdó még mindig nincs, így elindultunk Magyarország első ülőliftjéhez, a Szent Sólyomhoz. Itt sem kellett sorbaállni a felvonóhoz, gyorsan lehuppantunk a székekbe (épp nekünk való volt a négyes lift, a két anyaszomorítóval :-)) és indulás. Párszáz méter után már tudtuk: nem igazán sikerült testreszabott nevet adni a felvonónak, a Szent Lajhár ugyanis sokkal inkább illett volna rá. Istentelen lassan haladtunk, és volt olyan kör, amikor egy út alatt 3-szor vagy 4-szer is megálltunk.

A felvonóból kiszállva következett a harmadik döbbenet: a kiszálló egy baromi meredek, baromi jeges és baromi szűk részen van. Azt mondják rólam, elég jól síelek, de itt első ijedtemben én is bevágtam egy jólszituált hóekét, mielőtt a susnyásban kötök ki, vagy keresztül megyek valamelyik kölök lécén. 

Kiszállás túlélve, irány lefelé. Egész kellemes, szépen karbantartott, jó kis piros-kék pályán mentünk lefelé. Nem volt még tömeg, épp kezdtük jólérezni magunkat (a kör végére kinyitott a mosdó is, így megkönnyebbülten folytathattam végre a síelést). Mentünk még pár kört, majd gondoltam, innék egy forró csokit (nekem ez a gyengém síelés közben, ilyet mindig innom kell). Kiderült, hogy a pályák aljában levő hüttében olyan nincs... Továbbá az is kiderült, hogy az egész kócerájban csak készpénzzel (meg étkezési jeggyel) lehet fizetni. Negyedik döbbenet: mivel kajajegyet nem vittem magammal, kp elég kevés volt nálunk, és felvilágosítottak, hogy bankautomata sincs a közelben, rájöttünk, hogy nem fogunk tudni ebédelni.

Itt már kezdtünk elég morcosak lenni, és észrevettük, hogy a pénztárnál kígyózó sor hossza mitsem csökkent az elmúlt órákban, hovatovább a pályán is elkezdtek hemzsegni az emberek. Egy idő után azon kaptam magam, hogy nem elég, hogy az előttem levőkre figyelek, kerülgetem őket, de még a mögöttem levőkre is nekem kell figyelnem, mert az ottlévők több mint fele azt sem tudja, milyen szabályokat kell követni a pályán - nem hittem el egy idő után, hogy a mögöttem levő nem fog nekemjönni, ha eléfordulok (neki amúgy kutya kötelessége figyelni rám és nem nekem jönni). Így mentünk úgy 4-5 kört, amikoris meguntuk az egészet. Délután 1-kor, pedig a jegyünkkel 2-ig síelhettünk volna.

Összeszedtük a kölköket is és indulás hazafelé. Itthon azon nyomban ebédet készítettünk (szerencsére tegnapról maradt még pácolt husi, amit csak ki kellett sütni a grillsütőben), és 3 órakor nekiálltunk ebédelni.

Összességében azt mondhatom, hogy így, hogy üdülési csekkből tudtuk megvenni a síbérleteket, megérte, de ha pénzért kéne megvenni, nem mennék oda. Sőt, lehet, hogy üdülési csekkért sem. Nem kizárt, hogy mi vagyunk elkapatva a francia, olasz és osztrák síterepek után, de ez így ebben a formában eléggé borzasztó volt.

Kár érte, pedig látszik a befektetett pénz és energia, de valahogy valami mégsem az igazi. Tanulnunk kell még a nálunk nyugatabbra élőktől e téren is..


Read More

A történethez tudni kell, hogy Viki judozik már jónéhány éve. Elég sokszor vesz részt versenyeken, és szép eredményeket ér el (legnagyobb versenye egy Európa-bajnokság volt, ahol a korosztályában 3. lett).

Ezt a hétvégét nálunk tölti Viki. Szerdán este felhívja az apját, hogy most szólt nekik az edzőjük, hogy vasárnap verseny, reggel 8-ra kell menni a Megyeri útra, elvisszük-e. Persze, hogyne vinnénk, hát ha menni akar, hadd menjen. Azért egy kicsit rossz előérzetem volt, mert 1 vagy 2 évvel ezelőtt szintén itt a Megyeri úton volt egy verseny, ahol csak délután 2-re derült ki, hogy Vikinek nincs ellenfele, mert olyan korú, olyan súlyú gyerek, mint Ő, nem volt több. Addig ott szobroztunk és nagyjából halálra untuk magunkat.

Vasárnap (azaz ma) reggel 6-kor ébresztő (szebb napokon ilyenkor fordulunk a másik oldalunkra :-)), fürdés, reggeli, 7.15-kor indulás. Ugyan nincs messze kocsival a Megyeri út, de a tegnap leesett 25-30 cm hó miatt inkább hamar elindultunk. Meglepően jó körülmények között már fél 8 után odaértünk Újpestre.

Egyre csak jöttek és jöttek a gyerekek, már irtózatos nagy tömeg volt, és kezdtünk szitkozódni magunkban, hogy itt fogjuk tölteni a vasárnapunkat egy büdös tornacsarnokban, és Viki mindössze csak néhány percet lesz szőnyegen (mivel másodpercek alatt le szokta verni az ellenfeleit :-)).

Javában zajlott a mérlegelést követő sorsolás, amikor is összeállítják, hogy ki kivel fog versenyezni. Egyszer csak Viki megjelenik utcai ruhában (pedig egy órával korábban elment átöltözni), hogy mehetünk haza, mert az ő korcsoportját kihagyták a versenyből.

Hogy mi van????? Már megint???? Na neeeee.... Nem kicsit lettünk morcosak, hogy már megint át lettünk cseszve a palánkon :-( Aztán kisült, hogy Viki edzőjét, Józsi bácsit elfelejtették értesíteni a szervezők, hogy ez a verseny csak az 1998-2003 között született gyerekeknek van, így Viki az 1997-es születésével nem versenyezhet! Pontosabban versenyen kívül, valamikor délután 2 körül küzdhetett volna egy nálánál kb 20 kg-val nehezebb gyerekkel, de ezt Ő sem akarta. Így aztán még a verseny kezdete előtt leléptünk.

Tippem szerint magáról a versenyről is baromi későn jutott eszükbe a szervezőknek értesíeni Józsi bácsit, mert azért az elég hihetetlen, hogy a verseny előtt 4 nappal lesz biztos, hogy egyáltalán verseny van. Ahhoz azért itt túl sok gyerek volt, szerintem 80-an biztos voltak.

El is határoztuk, hogy legközelebb ide, a Megyeri útra nem jövünk versenyezni, akármit is ígérnek, hogy milyen sok ellenfél lesz. Eddig kétszer mentünk oda, és egyszer sem tudott Viki versenyezni. Nem tudom, kik a szervezők, de vagy Józsi bát utálják nagyon, és azért szívatják a csapatát, vagy egyszerűen ennyire idióták. Legrosszabb esetben mindkettő. Egyik rosszabb, mint a másik, és minket egyik sem vígasztal...

 


Read More

Az utolsó esti "túrázás" és vacsi után másnap reggel viszonylag korán kellett kelnünk, mert nem elég, hogy össze kellett csomagolni, még a szobánkat is ki kellett takarítani, és 9-kor szerettünk volna elindulni hazafelé. Ugyan 10-ig maradhattunk volna a szobában, nem nem akartuk az utolsó percre hagyni a kijelentkezést, mert a személyzet minden szobát átnéz, mielőtt visszaadja az érkezéskor befizetett 250 EUR kauciót, és turnusváltás lévén várható volt, hogy sokan akarnak majd egyszerre kijelentkezni.

Végül 8 után nem sokkal a fiúk elkezdték lehordani a cuccokat a kocsikba, mi pedig Borival és Maitai-jal nekiálltunk a takarításnak. Hárman elég gyorsan haladtunk, kb. 20-25 perc alatt megvolt az egész. Addigra már a kocsik és készre voltak pakolva, csak a kulcs leadása és az elszámolás volt hátra. A recepción már  ekkor is elég sokan voltak, így várnunk kellett, hogy átnézzék a szobát, és Maitai francia tudásának hála, még papírt is kaptunk róla, hogy a szoba rendben volt, nem tartanak igényt a hitelkártyánkon előengedéllyel lekötött 250 EUR-ra.

Fél 10 körül sikerült elindulnunk hazafelé. A hegyről csak iszonyú lassan tudtunk lejönni, mert az előző nap leesett havat még nem sikerült teljes mértékben elpucolni, elég csúszós volt az út. Az egy héttel ezelőtti tapasztalatok (lezárt hágó ugyebár) birtokában Nizza felé kellett vennünk az irányt. Mivel a csapatból még jónéhányan nem látták a Cote d'Azur-t, úgy döntöttünk, tartunk ott egy rövid pihenőt és körülnézünk.

Ez a rövidke pihenő 2 órásra sikeredett. Alapvetően azért, mert elsőre nem találtunk le a tengerpartra, hanem a repülőtéren kötöttünk ki :-) Végül Nofra orra után menve sikerült eljutnunk a parthoz. Ekkor már csak a kikötőt kellett megtalálni, mert többen a yacht-okra is kíváncsiak voltak. Krisztina a kikötőben levő egyik cukrászdában összeismerekdett egy olasz felszolgáló hölggyel (Krisztina anyanyelvi szinten beszél olaszul, akárcsak a gyerekei), aki 2 cappuccino-ért cserébe megengedte, hogy a cukrászdájában tartsuk meg a jól megérdemelt mosdószünetünket.

Ekkor már elmúlt déli 12 óra, és még kb. 1200 km volt előttünk. Nekivágtunk az útnak, nagy nehezen ismét keresztülverekedtük magunkat fél Nizzán, és megtaláltuk az autópályát.

Innentől egész eseménytelen volt az utunk, egészen Velencéig (mármint a híres olasz városig). Már elég késő volt, nem is emlékszem, pontosan hány óra, amikor is Nofráék kocsija ment elöl, Sutyika vezetett, utánuk Krisztina és a legvégén mi. Egyszer csak látjuk ám, hogy a két kocsi letér a pályáról, de mire felfogtuk, hgy mit csinálnak, már bőven túljutottunk a kijáraton.

Hívtuk Nofrát, hogy mi a frászt csinálnak, mire rezignáltan közölte, hogy elfogyott a benzin...... Mindenki aludt, úgy tűnik, a volánnál ülő Sutyika is, mert csak azt vette észre, hogy lassul az autó mint állat és megállt a motor....

Itt egy újabb másfél órás pihenőre kárhoztattak bennünket. Ahol letértek, találkoztak egy autómentővel, aki hozott nekik valamennyi benzint, amivel vissza tudtak jutni a pályára, és elérték a legközelebbi benzinkutat, ahol mi vártunk rájuk. Nofra közölte, hogy a kocsijuk a 140-150 km/h-s tempónál kb 13 litert fogyaszt, így ők visszatérnének a 100-as tempóra. Mivel ekkor már rohadt késő volt és istentelen fáradtak voltunk, végül magukra hagytuk őket.

A szlovén autópályán viszont utólért minket a hóesés, csak hogy teljes legyen a boldogságunk. Ez kitartott egész Magyarországig, de az én kis drágámnak hála ilyen körülmények között is igen jó tempóban tudtunk jönni.

Itt már teljesen hulla volt mindenki, igazából csak arra emlékszem, hogy hajnali 3 után valamivel érkeztünk meg Zuglóba, ahol Borit és Pétert kitettük. Innen már elég gyorsan hazaértünk, és pontosan hajnali 3:30-kor küldtem sms-t a szüleimnek, hogy rendben hazaértünk.

A 18 órás út után még gyorsan megbeszéltük Nofrával és Krisztinával, hogy ha megérkeznek, csak szedjék le a nagy boxot Nofráék kocsijáról, aztán másnap majd elpakolunk, aztán bezuhantunk az ágyba.

Reggel fél 8-kor küldte Nofra az sms-t, hogy ők is hazaértek és betették a walkie-talkie-nkat a postaládánkba.

Nagyjából (azt nem mondanám, hogy röviden :-)) ennyi. Szép volt, jó volt, nagyon megérte, annak ellenére, hogy néhányszor megszívattak minket vagy mi szívattuk meg magunkat :-) Bármikor szívesen visszamennék újra.

 


Read More

A korábbi bejegyzésben részletesen ecsetelt rémesen hosszú utazástól halálosan kifáradva az első éjszaka a teljes csapat 12 órát aludt, ennek köszönhetően másnap mindannyian frissen-fitten-kipihenten indultunk a sípályára.

A pályák nagyon közel voltak a szállásunkhoz, mindössze kb 100-150 métert kellet sétálni. Ez a szállástól a pályák felé igen rövidnek tűnt, egyrészt mert még reggel volt és frissek voltunk, másrészt mert lefelé kellett menni, harmadrészt pedig havasabb napokon léccel is le tudtunk csúszni. Visszafelé azonban igen fárasztónak bizonyult az út (ami reggel még előny volt, az estére hátrány lett).

Rengeteg féle pálya volt, az egészen halványzöldtől a koromfeketéig (úgy 260 km), így mindenki megtalálta a neki ideális pályát, ahol a legjobban érezte magát. Már az első napon "klikkesedtünk", több csoportban síeltünk. Voltak, akik átmentek Pra Loup-ba, ahová kb 45 perc felvonózással-síeléssel lehetett átjutni, voltak, akik csak a kis kezdő pályákon nyomultak, és voltunk mi, akik hol síoktatót játszottunk (Pétert és Nofrát tanítgattuk, kisebb-nagyobb sikerrel), hol a málnatortás hüttés pályán rémisztgettük az embereket, hol meg csak ücsörögtünk ama bizonyos málnatortás hüttében.

Miért málnatortás? Mert első nap, mikor bementünk, ott mosolygott ránk jópár szelet málnatorta, amiből alaposan belaktunk, tekintve, hogy valami isteni finom volt. Ettől kezdve minden nap ebben a hüttében ebédeltünk - persze nem mindig málnatortát :-)

Esténként a szállásunkon ingyenesen használhattuk a szaunát, gőzfürdőt, pezsgőfürdőt és medencét. A medence kivételével a többire előre kellett helyet foglalni, de miután megtudtuk, hogy így működik a rendszer, nem rugdostak ki minket többször a szaunából :-)

Pancsolás után vacsorát főztünk magunknak, társasoztunk, beszélgettünk, hülyéskedtünk. Ja, és piáltunk!!! Annyi sok innivaló volt, hogy mi pl. 3 üveg sangriát is hazahoztunk. Egy nap kivételével elég korán mentünk mindig aludni - azért a síelés, a friss levegő és a magasság eléggé kifárasztja az embert.

Szerencsénk volt, mert az utolsó nap kivételével minden nap tudtunk síelni (egy nap havas idő volt, a többi napon ragyogó napsütés). Az utolsó napon csak azért nem, mert reggelre leesett kb. fél méter hó, és egész nap kitartóan esett. Emiatt az orrunknál tovább nem lehetett látni, és a friss, szűz hóban nem a legnagyobb élmény síelni. Akkor győződtünk meg végleg, hogy jól tettük, hogy nem mentünk ki, amikor Maitai és Jar Jar, a csapat legjobb síelői is fél óra után visszajöttek, hogy nem bírják :-) Ezen a napon inkább társasoztunk és lustultunk, készülve a másnapi nagy megmérettetésre, az 1400 km-es hazaútra.

Azért nem volt teljes a lustulás: ha már síelni nem tudtunk, hát kirándultunk, bár nem ez volt az eredeti elképzelésünk. Kitaláltuk, hogy utolsó este már ne bohóckodjuk a vacsoragyártással, inkább menjünk vissza abba a pizzériába, ahol első nap is ettünk, vacsorázzunk ott. Mivel korán szerettünk volna lefeküdni a hosszú út előtt, már este 6-kor elindultunk. Átsétáltunk az étterembe, ahol is közölték velünk, hogy majd csak este 7-től lehet enni, most még nincs konyha. Hát köszi.

Gondoltunk egy nagyot és merészet, és elindultunk lefelé a hegyről, hátha a lentebbi településeken találunk olyan helyet, ahol ilyenkor is lehet enni. Mentünk párszáz métert, újabb étterem jött velünk szembe. Itt közölték, hogy majd csak fél 7-től lesz konyha (ekkor már negyed 7 volt), de mi annyira türelmetlenek voltunk, hogy továbbmentünk. Még néhány száz méter, és megérkeztünk a harmadik étterembe, ami már az alattunk levő faluban, Val d'Allos 1500-ban volt.

Láss csodát, itt is közölték, hogy 7-től van vacsi. Na itt már begorombultunk és elhatároztuk, hogy akkor visszamegyünk az eredeti helyre, mire visszasétálunk, úgyis kb. 7 óra lesz. Épp az egyik sípálya aljánál voltunk, így megindultunk a pályán felfelé. Ez ugyan sokkal rövidebb volt, mint ha a rendes úton mentünk volna fel, viszont sokkal meredekebb, így sokkal fárasztóbb is.

A túrázástól rendesen kifáradva és megéhezve visszamentünk a jól bevált helyünkre. Némi vacilálás után a csapat kért egy tányér (12 db) csigát előételnek, aztán következett a vacsi: kinek pizza, kinek lazacos penne, kinek borjúsült.

A nagy lakmározást követően pedig mindenki villámgyorsan ágyba bújt, mert tudtuk, hogy hosszú és fárasztó napnak nézünk elébe.

 


Read More

Magamról

 A Maldív-szigetek nagy rajongója lévén e csodás ország egyik szigetéről neveztem el magam a virtuális világban. Csak nézz rá a képre, hát nem gyönyörű? :-)

Régebben történt

Search